Tegnap részt vettem a Pszichoforyou könyvklubján, ami Edith Eva Eger A döntés című könyvét boncolgatta. Csak jókat hallottam a könyvről, és kicsit tartottam tőle, hogy túl magasak lesznek az elvárásaim, és a hozzá fűzött reményeimet nem fogja tudni beváltani. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egy nap alatt elolvastam az egészet.

A könyv Edith Eva Eger története, akit 16 éves korában a családjával elhurcoltak Auswitz-ba. A szüleit és nagyszüleit már az első napokban elveszítette, csak a nővére, Magda maradt neki. Borzasztó dolgokat éltek meg ketten, mígnem a felszabadítás Gunskirchenben érte őket. Addigra már olyan állapotban voltak, hogy újra kellett tanulniuk beszélni, járni és élni.

Edith a szabadulása után férjhez ment, Amerikába emigrált, de akármennyire is maga mögött hagyta a múltat térben és időben, nem tud meggyógyulni a múlt sebeiből. Keresi a helyét, siratja az elvesztett álmait, a félbeszakadt életét, mindezt úgy, hogy leginkább nem gondol rájuk. A saját történetét írja le, hogy hogyan kezdte el és tudta feldolgozni az őt ért traumát.

A könyvklub gondolatébresztő volt számomra, úgyhogy inkább ezeket osztom meg veletek, mintsem hogy egy beszámolót készítsek az eseményről.

Elsőként azt boncolgatták, hogy miért olyan könnyű kapcsolódni hozzá? Miért van ránk olyan nagy hatással? És ez valóban így van, hiszen a Szuperhősök klubjában is, amikor azt kérdezem, hogy írjanak egy könyvet, ami hatással volt rájuk, rengetegen A döntést választják. De miért?

Az én válaszom meglehetősen hasonló a szervezőkéhez. Mert hihetetlenül Dr. Edie őszinte, hiteles, nagyon mélyen megnyílik, és bepillantást enged a saját életébe, szenvedésébe és a gyógyulásába. És ez az, ami megfog. Hogy itt van ez a nő, aki megjárta a földi poklot, aztán évekig, évtizedekig fogalma sem volt róla, hogy hogyan kezelje a múltját, meg egyáltalán önmagát, aztán mégis fel tudta dolgozni ezeket, a gyógyulás útjára lépett, most pedig hozzá hasonló, poszttraumás stressztől szenvedő embereket kezel pszichoterapeutaként.

Számomra a könyv legfőbb tanulsága az, hogy nem számítanak a külső körülményeid, te belül a fejedben mindig dönthetsz úgy, hogy a szabadságot választod. Mert mindig van választásod, legalább abban, hogy hogyan értelmezed a saját helyzetedet. Egy börtönben is lehetsz szabad és szabadon is lehetsz a saját elméd börtönében. Sokszor próbáljuk ezt mondani a lányoknak a Lánynevelőben, és azt hiszem Dr. Edie történetét el fogom nekik mesélni legközelebb.

Az egyéni felelősség kérdése számomra nagyon fontos, és valahogy nagyon jól megragadta Dr. Edie a lényeget ezzel kapcsolatban. Nem tehetsz arról, ami történt veled, nem a te hibád a trauma, de nem maradhatsz meg örökre az áldozat szerepben. Az már a te felelősséged és feladatod, hogy a jelenben hogyan kezeled a helyzeted.

az áldozattudat belül fakad. Senki más nem tehet minket áldozattá, csakis mi magunk. Nem attól leszünk áldozatok, ami történik velünk, hanem attól, hogy úgy döntünk.

Ugyanakkor nincs benne semmi számonkérés és kritika, ahogy ezeket megállapítja. Ezek a saját felismerései, amiket a saját útján, a saját ritmusa szerint tett. Dr. Edie-nek évtizedekbe telt, mire egyáltalán felismerte, hogy az elméjének a börtében él, hogy fel kell dolgoznia, azt, ami történt és felszabadítania magát a bűntudat, a szégyen alól.

Amerikában földrajzi értelemben minden addiginál messzebb voltam a korábbi börtönömtől; de pszichésen itt sokkal inkább rab voltam, mint azelőtt. Azzal, hogy elmenekültem a múlt elől – a félelmeim elől –, nem leltem rá a szabadságomra. Börtöncellát építettem a rettegésemből, és a hallgatásommal kattintottam rá a lakatot.

A gyógyulás sosem könnyű, sosem egyenes út, hanem fájdalmas, nehéz és lassú. Nem mindig úgy történik, ahogy várjuk. Dr. Edie egyik felismerése a gyógyulás felé az volt, hogy:

Soha nem változtathatom meg a múltat. De egy életet meg tudok menteni: a magamét. Azt, amelyiket éppen most élek, ebben az értékes pillanatban.

És ez az, ami a legcsodálatraméltóbb Edith Eva Eger történetében. Hogy ő megmentette a maga életét. Nem fizikálisan (de persze úgy is), hanem úgy, hogy nem hagyta, hogy a múltja határozza meg a jelenét, a jövőjét. Nem hagyta, hogy az, hogy egyszer áldozat volt, örökké ebbe a skatulyába száműzze. Az, hogy a posztraumás növekedés bravúros példáját láthatjuk az ő történetében. Ettől lesz ő igazi példakép. Mert ha ő meg tudta csinálni, akkor mi is meg tudjuk csinálni

A döntés csodálatos könyv, amiből rengeteget lehet tanulni, és valóban tükröt mutat nekünk. Annyi izgalmas, és értékes gondolat van a könyvben, hogy legszívesebben még pár oldalon keresztül még idéznék nektek, de ettől most eltekintek, inkább olvassátok el.

Ha pedig már elolvastátok, akkor ajánlom figyelmetekbe Viktor Frankl … mégis mondj igent az életre! című könyvét, amit Dr. Edie is említ a könyvében, mint mérföldkő a gyógyulásában. Frankl szintén holokauszt túlélő, és kicsit más megközelítésből, de hasonló gondolatokkal ír az élményeiről.

Illetve még az alábbi videóajánlást kaptam, amiben Dr. Edie interjúban mesél az élményeiről, kicsit kiegészítve a könyvet. Számomra kicsit vontatott, úgyhogy 1,5-ös sebességgel néztem, hátha nektek is érdemes inkább úgy!

Ti már olvastátok a könyvet? Mi volt számotokra a legértékesebb gondolat?

És a végére a könyv számomra legikonikusabb idézete, amit Pál Feritől hallottam először, és minden egyes alkalommal elsírom magam, mert akkora bölcsességről, empátiáról és szeretetről tanúskodik, amiről csak álmodozok.

Magda végre beszél hozzám.
– Hogy nézek ki? – kérdezi. – Mondd meg az igazat!
Az igazat? Úgy néz ki, mint egy rühes kutya. Egy meztelen idegen. Ezt természetesen nem felelhetem neki, de bármilyen hazugság is túlságosan fájna, ezért egy lehetetlen választ kell megtalálnom: egy olyan igazságot, ami nem okoz sebet. Belenézek a szeme hihetetlen kékjébe, és arra gondolok: feltenni ezt a kérdést – „Hogy nézek ki?” – még tőle is a legbátrabb dolog, amit valaha hallottam. Itt nincsenek tükrök. Arra kér, hogy segítsek neki megtalálni magát, és szembenézni magával. Így aztán az egyetlen igaz dolgot felelem neki, amit felelhetek.
– A szemed – mondom a nővéremnek – annyira szép! Még soha nem tűnt fel, mert mindig eltakarta az a rengeteg hajad.
Most először látom, hogy van döntési lehetőségünk: dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.
– Köszönöm – suttogja.